Daniel "Wolf" Forrestal

[Daniel "Wolf" Forrestal]

Név: Daniel Forrestal
Becenév: Wolf
Faj: ember
Nem: férfi
Kora: 24 év
Születései hely: valószínûleg az Aquarion, város ismeretlen
Családi állapot: nõtlen, árva
Kaszt: kezdõ pilóta, szerelõ, rabló

Tanulmányok:
Általános iskola az Aquarionon
Középiskola, mûszaki szak (befejezetlen)

Egyéb feljegyzések:
- Rendbontás, garázdaság, testi sértés: elítélve egy évre
- rablás,
- hatósággal szembeni ellenállás
- feltételezhetõ kapcsolat a Torn’s Buccaneers bandával

Felszerelés:
Mindennapos ruha, bõrdzseki, lopott PiconTech M10 oldalfegyver; ezüst, többfunkciós karóra, egy egyszerû karikagyûrû.

Elõtörténet:

CTE 24. 3. hónap 12. nap

Egy viharos aquarioni éjszakán, egy kis csomaggal lépkedõ alak osont árnyékról árnyékra. Fejét, arcát csuklya védte a szúrós, hideg esõcseppek ellen. Hirtelen megállt egy épület elõtt, és feltekintett az ajtó mellé csavarozott réztáblára.
„Árvaház”
Az alak hátralökte a csuklyáját, és egy fiatal, szinte még lány arca tûnt elõ. Arcán a könnyek egy pillanat alatt összekeveredtek az esõvízzel. Óvatosan rést nyitott a kis csomagon, és ujjai közé fogta az apró kezet. Finom csókot nyomott az apró fejre, miközben csodálkozott, hogy a gyerek milyen nyugodtan viseli az égzengést és a villámlást.
- Annyira, annyira sajnálom… - pityeregte a lány.
Mielõtt még meggondolta volna magát, lehelyezte a gyereket az ajtó elé, hogy ne essen rá az esõ. Letörölte könnyeit, ami azonban meddõ próbálkozásnak bizonyult. Fejére húzta a csuklyáját, és erõsen megnyomta az ajtó mellé szerelt csengõt. A határozott bimm-bamm még el sem hallt, amikor a lány már elinalt. Egy sötét sarokból azért még visszanézett. Két nõ éppen lehajolt a kisdedért, majd tekintetüket a sötétbe fúrva keresték a szülõt, vagy bármilyen hozzátartozót. A lányt azonban eltakarták az árnyak, és a sötét ruházata. A két nõ végül feladta, és a „csomaggal” együtt visszatértek az épületbe.
- Újabb lakónk van – magyarázta a fiatalabb, harminc körüli nõ, az elõsereglõ személyzetnek és gyerekeknek.
- Gyorsan, hozzatok törülközõt és meleg takarót! – adta ki az utasítást idõsebb társa. – Gyerekek, indulás vissza az ágyatokba!
Mire a takaró megérkezett, a gyerek is kikerült a csomagból. Sötétbarna szemmel, és sötét, majdnem fekete hajjal áldották meg az istenek. Szakértõ szem azonnal megállapíthatta, hogy alig néhány napos, maximum kéthetes lehet. Egy idõs asszony érkezett egy orvossal, aki azonnal megvizsgálta a kis jövevényt.
- Kisfiú – nyújtották át az idõs nõnek, aki azonnal tovább adta az orvosnak.
- Valószínûleg egy nem várt esemény – morfondírozott az magában. – Volt valami üzenet mellette?
- Semmi – rázta a fejét a harminc körüli. – Se név, de egy árva cetli sem.
- Remek. Ez esetben Nõvéreim, elõször is nevet kell találnunk neki.
Egy hosszú percig csak hallgattak, a legfiatalabbnak szomorúság tükrözõdött az arcán.
- Szeretném… - megköszörülte a torkát – ha Danielnek hívnánk.
- Nem hiszem, hogy megfelelõ név lenne, Rosa – intette idõsebb társa. – Baljóslatú névnek hangzik – egészítette ki a kérdõ tekintetek láttán.
- Nem hiszek a nevek ilyetén hatalmában – a legidõsebb asszony hangja határozottan csengett. – Doktor?
- Egészséges, körülbelül tíznapos kisfiú. Elõször attól féltem, hogy néma, amilyen nyugalommal viselte az eseményeket, de aztán gõgicsélni kezdett – vont vállat. – Adtam neki néhány vitamint, hogy biztos ne ártson meg neki a hidegben töltött idõ.
- Remek – nyugtázta az idõs asszony. – Rosa?
- Igen, majd én vigyázok rá…
- Õ nem a te fiad.
- De annyira hasonlít rá – vette a karjaiba a pokrócba bugyolált csöppséget Rosa.
- Katrina?
A kérdezett nõ egy hosszú pillanatig csak nézte fiatalabb társát, amint boldogan állt a kezében a fiúval. A kisded kinyújtotta a kezét a fiatal nõ arca felé, és ez az apró mozdulat mosolyt csalt az õ arcára is.
- Rendben, legyen, ahogy Rosa szeretné.
- Köszönöm – tekintett rá hálásan a fiatal nõ.
- Etesd meg, aztán engedd pihenni!
- Igenis – indult el Rosa egy konyha felé. – Gyere te kis meglepetés, keresünk neked valami finomat…

Rosa nem élvezhette sokáig a kisfiú társaságát. Mindössze két hónap telt el, amikor egy házaspár jelentkezett, hogy szeretne örökbe fogadni egy kisgyermeket. A pár nem volt gazdag, de nem voltak szegények sem, ráadásul szinte azonnal Danielre esett a választásuk. A fiatal nõ nehéz szívvel, de elengedte a gyereket, különösen azután, hogy a pár felajánlotta, hogy amikor csak kedve tartja, meglátogathatja õket. A fiú, mostohaapja után kapta a Forrestal vezetéknevet.
Gregor Forrestal munkavezetõ volt a tylium bányászoknál, huszonhat éves, igyekvõ, becsületes férfi. Feleségével, Amandával egy éve házasodtak össze, de az orvos megállapította, hogy nem lehet közös gyerekük. A nõ a bányatársaság irodáiban dolgozott, azonban megengedhették maguknak, hogy hosszabb idõre otthagyja a munkát, és minden figyelmét a kis jövevény felé fordítsa.
Daniel biztonságban, szeretetben cseperedett, mit sem tudva arról, hogy szülei nem a szülei, õket szólította Papának! és Mamának!. A család legközelebbi barátai természetesen tudták az igazságot, de óvakodtak attól, hogy a növekedõ kis fickó elõtt, akár egy fél szóval is említsék ezt. Danielben fel sem merült a lehetõség, hiszen a véletlennek köszönhetõen még hasonlított is mostohaapjára. Hasonló volt a hajuk, a szemük, még a mosolyuk is. Ebben az idilli környezetben növekedett, egyetlen gyerekként, megkapva minden figyelmet és törõdést. Tizenkét év telt el boldogságban.
Aztán, mintha csak Katrina baljós jóslata teljesült volna be, a sors egyszerre kérte számon az eltelt éveket…

[Daniel "Wolf" Forrestal]

CTE 12. 5. hónap 28.nap

- Szia!
- Szervusz, drágám! Itthon van?
A kérdés természetesen Danre vonatkozott. Amanda már ismerte a férjét, hogy a köszöntést kísérõ, gyors csók ízébõl tudja, valami baj van. A szíve összeszorult, mert neki is problémái voltak.
- Nincs, még nincs. Mi történt?
Gregor vett egy mély lélegzetet, próbálva lenyugodni, de egyszerre kitört belõle.
- Azt a magasságos, átkozo… - megakadt a saját maga által kimondott istenkáromlás közepén. – Frak! – fejezte be végül indulatosan.
Amanda egy pillanatig csak döbbenten állt, majd szorosan megölelte férjét.
- Emlékszel, amikor múltkor a társaság a munkaórák növelése mellett döntött?
- Azt mondtad, tiltakozni fogsz az emelés ellen – fejezte be a nõ. – De legalábbis anyag kompenzációt fogsz kér..
- Igen, igen – legyintett Gregor – hát itt a válasz a levelemre – húzott elõ egy gyûrött papírt a belsõ zsebébõl.
A nõ átfutotta a sorokat, majd megroggyantak a térdei. Egy felmondólevél volt a kezében.
- Most mi lesz?
- Azonnal másik munkát kell találnom – kezdett el a férfi járkálni. – Egy ideig ellehetünk a te fizetésedbõl, de…
- Nekem sincs munkám.
- Mi?
- Ma voltam az orvosnál.
Gregor elhûlve hallgatta felesége szavait.
- Azonnal fel kel hívnunk Rosát.
- Apa, Anya, megjöttem!
- Egy szót se neki – suttogta Amanda a férjének, mire az némán bólintott.
Daniel beviharzott a szobába, és rögtön megérezte a feszültséget. Gyermeki lelke azonban félreértette, és azt hitte, hogy csak a mára ígért dolgozatok miatt van.
- Mi volt a khm suliban?
- Hát ööö megkaptuk a dolgozatokat – állt a fiú egyik lábáról a másikra.
- És?
- Nos a fizika kiváló lett – húzta a szót Dan – meg is dicsért a tanár – kezdte olyan lelkesen, hogy szülei önkételenül is elmosolyodtak – és azt mondta, hogy ha így folytatom tovább, simán felvesznek a mûszaki szakra. Az irodalom kettes lett – mondta gyorsan – úgyhogy most mennem kell, a szobámban leszek.
Az utolsó szót már az ajtóból mondta. Tudta, hogy édesanyja mennyire szereti a költészetet, viszont az iskola kedvéért már nem volt hajlandó ezzel foglalkozni. Sokkal jobban érdekelte az elektronika, fizika, matematika.
- Biztos, hogy ez a legjobb mindenkinek? – kérdezte Rosa még aznap éjjel.
- Nem tudom, mi a legjobb, de ennél jobb ötletünk nincs.
- És ki mondja meg neki?
- Még nem…
- Nem is kell megmondani.
Daniel állt az ajtóban, szemeibõl patakzottak a könnyek.
- Azt hittük, az irodalom könyvet bújod.
- Láttam Rosan nénit, és le akartam jönni, köszönni – hüppögte a kissrác, majd közelebb oldalgott. – Megígéred, hogy jobban leszel? – kérdezte anyjától, mire az bólintott. – Eskü? – emelte fel a fiú a jobb kezét.
- Esküszöm.
- És te ugye mindent megteszel majd érte? – fordult az apjához.
- Mindent – bólintott Gregor. – Azt akarom, hogy minden rendbe jöjjön.
- Akkor csak harminc percet kérek, Rosa néni, amíg összecsomagolok…

CTE 8. 10. hónap 15. nap

Évek teltek el, és Daniel egyre várta, hogy érte jöjjenek. Szüleirõl alig kapott hírt, mivel mindketten elhagyták a kolóniát, hogy a Capricára menjenek. Amanda a gyógyulást remélte, Gregor pedig egy olyan munkát, amibõl finanszírozhatja felesége gyógykezeltetését.
Daniel a tanulásba temetkezett, továbbra is a reáltárgyakra koncentrálva, nem barátkozott másokkal. Zárkózottságát egy páran annak tudták be, hogy különbnek hiszi magát.
- Nézd, már megint könyvvel jött enni – bökte oldalba társát egy fiú, az árvaház közös étkezõjében.
- Nyilván azért, hogy ne kelljen velünk beszélnie a kis fattyúnak. Gyere csak, szórakozunk egy kicsit.
Mindketten átültek a fiú asztalához. Daniel fél kézzel tartotta a könyvet, miközben a másik kezével éppen valami ragut evett.
- Te Dan, egy páran kimennénk a városba…
- Én nem – morogta a fiú két falat között.
- Senki nem hívott, viszont te fogod kinyitni a zárat a kapun.
- Még annyira sem – lapozott egyet a könyvben a fiú.
- Mit…?
- Azt hogy nem.
A két fiú csúf, verekedõ tempóban emelkedett fel, majd az egyikük megfogott egy pohár üdítõt, a tanuló fiú mögé lépett, és a válla fölött kiöntötte. A ragacsos lé végigfolyt Daniel kedvenc, elektronikával foglalkozó könyvén. Dühösen pattant fel, és nézett farkasszemet a két kötözködõvel.
- Ha nem nyitod ki, az orrod vére kerül majd a lapokra – figyelmeztette az egyik fiú.
- Sõt, sokkal csúny…
A mondat végét már senki sem hallotta, mert Daniel egy talpas rúgással elsodorta a fiú lábát, és amikor az elõrebukott, egyszerûen felrántotta a térdét. Egy orr reccsent. A másik azonban megragadta a fiú félhosszú haját, és az öklét a gyomrába döfte. Dan összegörnyedt, de a másik nem állt meg itt, hanem továbbra is a hajánál fogva az asztalhoz húzta, majd lendületet véve odacsapta a fiatalabb fiú fejét. Csak az utolsó pillanatban fordult félre, így nem az orra érte elõször az asztal lapját. Az arca azonnal égni kezdett. A másik arcfelére kapott ütés már sokkal jobban fájt, érezte, ahogy a szájába gyûlõ vérbe kis fogdarabkák vegyülnek.
- Egyszerûbb lett volna – kezdte kínzója, mire Daniel leköpte.
A következõ ütéstõl már rászakadt a sötétség…

CTE 6. 3. hónap 9. nap

- Tudod, hogy amikor vigyorogsz, akkor úgy tûnik, mintha több szemfogad lenne?
- Egy kis emlék – válaszolta Daniel, és szabad kézzel megsimogatta a mellette fekvõ lány hátát, a másikkal éppen az öngyújtója után kutatott.
- Mesélted, de úgy nézel ki, mint valami nagydarab farkas, amint egy bárányt készül felfalni.
Dan végignézett magán. Tizenhét éves volt, pár napra a tizennyolcadik születésnapjától, néhány hónapnyira attól, hogy befejezze a középiskolát, és utána azt az épületet is el kell majd hagynia, ahol az elmúlt öt évet töltötte. Tudta, hogy van igazság a mellkasát simogató lány szavaiban, mégis ez volt az elsõ alkalom, amikor úgy érezte, hogy ez az igazság megfontolandó. Az évekkel korábbi verekedés rosszul sült el. Többen is látták, hogy õ ütött elõször, ráadásul a fogász sem tudta megcsinálni a fogait, ezért kettõvel több szemfogat „viselt” a felsõ sorban. A „nagydarab” jelzõt is magára vehette, bár inkább magasságával érdemelte ki. Az eset után rászokott a testedzésre, és a boxra. Azonban, amíg a többiek nagyok akartak lenni, õ erõs. Ezért aztán nem mondhatta el magáról, hogy egy kétajtós szekrény, de az ereje valódi volt.
- Gyere ide! – hívta a lányt, és megvárta, amíg az, az ölébe ült. – Nem én csináltam ezt a képemmel, bár szó se róla, idõnként hasznát veszem – mondta komolyan. – Veled azonban boldog vagyok, és akarlak megenni, vagy megijeszteni vagy ilyesmi. Oké?
- Oké – bólintott a lány, majd lehunyt szemmel várta a csókot.
- Rendben, megenni meg akarlak – Daniel hangjában nevetés bujkált, ahogy finoman-erõsen a lány nyakába harapott.
- Aú – csapott a lány a mellkasa felé, de a keze azonnal csapdába esett a fiú markában. – Te kurafi – lihegte – ez f…ez nagyon… - folytatta, ahogy a harapdálás finomabb lett – jóóó…
Hirtelen ajtócsapódás zavarta meg a két fiatalt.
- Nem azt mondtad, hogy…
- Én is úgy tudtam…
- Mennem kell…
- Szerintem is.
Daniel rekordidõ alatt igyekezett felöltözni, még nem állt készen egy családi bemutatkozásra. Lépések közeledtek a lépcsõn, úgyhogy a nadrágot késõbbre hagyta, és a bakancsával együtt felmarkolva az ablakhoz rohant.
- Jövõ héten – kapott még egy gyors csókot.
- Itt leszek – ígérte, és kimászott az apró tetõre.
- Fent vagy még? – hallották az ajtón túlról.
- Nyitom. Futás! – súgta még barátjának.
A fiú nem várt tovább, csak ugrott. Szerencséjére alig három métert kellett áthidalnia, behajlított térdekkel tompította az esést, és ruháit magához ölelve, átgördült a vállain. Nem elõször csinálta ezt, így tudta, hogy balra egy jókora bokor húzódik meg, ami mögé pont beérkezhetett az elnyújtott bukfenccel. Valami azonban végigcsípte a jobb lábszárát.
- Frak! Átkozott csalán!
Miután védve volt a tekintetek elõl, magára rángatta a farmert, majd egy gyors ellenõrzés után kisurrant a kapun.
Nagy kerülõvel igyekezett vissza az árvaházba. Mivel barátnõje a kertvárosban lakott, ehhez át kellett vágnia egy ipartelepen, de nem zavarta. Az éjszakai mûszak zörejei csak megnyugtatták, valahogy segítették a gondolatait. Éppen rágyújtott egy cigarettára, amikor hangos csörömpölést hallott az egyik mellékutcából. Azonnal az árnyékokba húzódott, és óvatosan kilesett a sarok mögül. Néhány férfi éppen súlyos ládákat adogatott kifelé. Rablás! Daniel megkereste tekintetével a legközelebbi nyilvános fülkét, és már el is indult volna, amikor egy valaki meglökte.
- Forrestal!
- Geron! – válaszolta hûvösen a fiú, azonnal feledve a közelben lejátszódó bûntényt. – Mi a francot keresel te itt?
- Látom a könyvmolyból – hagyta figyelmen kívül a kérdést a másik – most betörõk õre lett. Talán ezért is dobtak vissza a szüleid…
Dannek egy pillanat alatt az egekbe szökött a vérnyomása.
- Én jöttem vissza, te idióta, azért, hogy az apám…
- Jaja – lépett közelebb egy másik fiú – bla-bla…
- Látom, hoztad a barátnõidet is – reagálta le gúnyosan a helyzetet Daniel.
- Asszem meséltem már a bátyámról – kezdte Geron csevegõ hangnemben.
- Naná, elhízott agynélküli barom. Családi vonás – vont vállat Daniel.
Geronnak megrándult a szája a sértés hallatán, de egyelõre nyugodt maradt. Ez a nyugalom idegesítette a fiatalabb fiút, aki most egy jókora slukkot szívott a cigibõl, és úgy várta a folytatást.
- Éppen Capricán dolgozik, és mit tesznek az égiek, találkozott egy ismerõs névvel: Gregor Forrestal.
- És? – Geron hangjából csengõ gúny csak Daniel agyába nyomta a vért.
- Ha így tárgyal tovább a Henrickkel, akkor már nem sokáig lesz munkája…
- Gondolom ez azt is jelenti, hogy én is viselkedjek jól…
- Mondtam én – fordult a barátja felé Geron – okos gyerek ez. A bátyám nem fogja kirúgatni az öregedet, ha…
- Aha.
A következõ pillanatban elpöccintette a csikket, ami pont a két szeme között találta el Geron barátját. Nem várva meg az eredményt, máris egy horoggal indított, az elõtte álló felé, és megnyugodva hallotta az állkapocs reccsenését. A másik még mindig a szemeit törölgette, amikor Dan már elõtte állt. Kivárta a pillanatot, amíg a másik rádöbben, hogy mi is vár rá,
és ütött. Nyugodtan szemrevételezte a földön nyöszörgõ alakokat. A vér még mindig ott dobolt a fülében. Többen is érkeztek rohanva a mellékutcából. Daniel csak a karját lendítette ki a sarok mögül, ám az elõl futó úgy érezte, mintha egy sorompónak ütközött volna…

[Daniel "Wolf" Forrestal]

CTE 6. 4. hónap 1. nap

-…és tekintve, hogy a vádlott elérte a nagykorúságot, tisztában kellett, hogy legyen tettei súlyával. Daniel Forrestal így bûnösnek találtatott testi sértésben és hatósággal szembeni ellenállásban. Bizonyítékok hiányában a betöréses-rablás vádja alól felmentem. Tekintve, hogy semmilyen korábbi összeütközése nem volt a törvénnyel, így a büntetés mértékét egy évben határozom meg. Végeztem.
Daniel némán kezet szorított ügyvédjével, de nem is hallotta annak sajnálkozó szavait. Egyszerû, kirendelt védõ volt, közel sem a legjobb a szakmában. A bíróság épületébõl egyenesen egy rabszállítóra került, ami aztán elindult vele a fegyház felé.
Az aquarioni állami börtön egyszerû, szürke kockaépület volt, kerítéssel és õrökkel bõven ellátva. A rabszállító egyetlen utasa Dan volt, így a formaságokon gyorsan túlestek. Miután leadta személyes holmijait, megkapta a rabok által viselt szürke, egyen kezeslábast, egy takarót, és egy õr elkísérte egy celláig. Az újfiúknak kijáró tekintetek kereszttüzében tette meg az utat. Volt köztük közönyös, gonosz, számító, aljas pillantás is. Valaki már aludt a cellában lévõ emeletes ágy alsó felén, így a fiú a felsõ ágyra pakolta szegényes cuccait.
- Halkabban a rohadt életbe – morogta az alsó ágy lakója.
- Egy egész börtön zajong körülötted, de téged egyedül én zavarlak? – kérdezett vissza a fiú.
Egy hatalmas, kreol férfi emelkedett fel az ágyról. Ahogy megállt elõtte, Danielnek az volt az érzése, hogy a férfi egymagában képes lenne napfogyatkozást okozni. A spanyolos kinézetû férfi mély, de korántsem kellemes hangon szólalt meg.
- Minden újfiú úgy érzi, hogy felette áll a szabályoknak.
- Feldughatod a szabályaidat – vont vállat a fiú, és nekilátott, hogy széthajtsa a pokrócot az ágyán.
- Pedig jobb lenne, ha megtanulnád õket – csatlakozott egy új hang a beszélgetéshez. – A legfontosabb, hogy mindig az öregebbek rendelkezésére kell állnod – mérte végig a fiatal fiút baljóslatú tekintettel – mindenben.
Daniel csak egy pillantásra méltatta az eleven szabálykönyvet. Tipikus fehérbõrû izompacsirta állt a cellaajtóban, ki tudja, hány emberrel a háta mögött. Klasszikus „beavatási” szertartásnak tûnt, csakhogy az épphogy nagykorú fiú nem akart beolvadni a degenerált börtöntársadalomba. Érdekes módon, cellatársa nem csatlakozott az újonnan érkezetekhez. Eligazított egy apró ráncot a takaróján, majd sarkon pördült, és a karba font kezekkel álldogáló férfira vetette magát. Mielõtt az védekezhetett volna, két tenyerével a két fülére csapott, majd egy aprót kénytelen volt szökkenni, hogy a megfelelõ magasságot elérje, de végül a homloka a férfi orrát törte be. Az izompacsirta kezei még csak a saját füleinél jártak, amikor vért spriccelõ orral hanyatlott hátra. Egy vaskos kar nyúlt a hátraugró Dan felé, tulajdonosa már diadalittasan felüvöltött, amikor megragadta a fiú ruháját. A következõ pillanatban fájdalomsikoly harsant, ahogy Daniel megragadta a cellaajtót, és a ruháját markoló kézre csapta. Hangos reccsenéssel tört a csont, a törött végek átszúrták a bõrt. A fiú arrébb taszította az ajtót, és egy hatalmas rúgással is megtoldotta a nyílt törés okozta fájdalmat. Ekkor érte egy ütés a mellkasát, de az adrenalintól hajtva szinte alig érezte. Bal kezét felemelte, hogy eltérítse az orra betörését célzó öklöt, és elindított egy jobbhorgot. Az eltérített ököl a szeme alatt csattant, de a horog is betalált. Vasalt bakancsok csattanása visszhangzott a lépcsõkön, ahogy õrök érkeztek, hogy rendet teremtsenek.
Dan behúzta a cellaajtót, nem mintha bárki is be akart volna jönni. Megtapogatta az arcát, ahol már kezdett megduzzadni, majd a nyugodtan üldögélõ cellatárs felé fordult, és elmosolyodott. Ezúttal teljesen szándékosan alkalmazta farkasszerû vigyorgását, mire a kreol férfi jóízûen felkacagott.
- Egy fél óra múlva mi is átbeszélhetjük a szabályaidat – vágta oda Daniel.
- Nyugalom farkaskölyök – intette le nevetve a férfi – nem pofozhatod végig az egész börtönt egyetlen nap alatt.
Másnap éles füttyszó jelezte a nap kezdetét. Daniel felébredt, majd a kezdeti csodálkozás után, miszerint még mindig életben volt, automatikusan az arcához nyúlt. Jókora véraláfutást érzett az ujjai alatt, és arccsontjába belenyilallt a fájdalom.
- Frak!
- Legalább kevesebb embernek fogsz tetszeni – végezte éppen a dolgát cellatársa. – Ezen a helyen ez is lehet elõny.
Az étkezés majdnem ugyanolyan volt, mint az árvaházban, ha elsõnek érkeztél, jó voltál, ha utolsónak, akkor bizony megszívtad. Daniel jókor érkezett, de mielõtt elvehette volna az ételét, egy fekete kéz nyúlt a kenyeréért, hogy a saját tálcájára tegye.
~ Remek, minden frakcióból meg kell vernem valakit.~
A gondolatot tett követte. A nagydarab fekete férfi nem hitt az elõzõ nap történteknek. A fiú a térdhajlatába rúgott, mire a masszív lábak megroggyantak. A férfi ugyan megkapaszkodott a rácsos pultba, mielõtt térdre zuhant volna, de ezzel csak lehetõséget adott Dannek, hogy megragadja a tarkóját, és a falba verje a fejét. Kapaszkodás ide vagy oda, a fallal való találkozás után a fekete álla nagyot csattant a pulton. Az „újfiú” elkapta a nyakát, és térdét a hátába nyomva a pulthoz szorította. A fojtás hatására kinyílt szájat a felmarkolt kenyérrel tömte be, majd hagyta a földre zuhanni a fuldokló férfit.
A reggeli után egy órát kaptak az udvaron. Daniel a piramislabda pálya melletti emeletesre ácsolt, alacsony lelátót választotta. Többen is leültek mellé, de senki nem kötött belé, így õ sem kereste tovább a bajt. Cellatársa érkezésére a pad tiltakozva megreccsent. A fiú felriadt töprengésébõl, és látta, hogy szinte csak kreol pasasok ülnek körülötte.
- Közületek kit kell megvernem?
Néhányan jó láthatóan elvigyorodtak, de egyedül a cellatársa válaszolt.
- Nyugalom kis farkas. A biztonság kedvéért üldögélünk körülötted.
- Nincs szükségem biztonságra – vont vállat Dan.
- De a többieknek igen – ereszkedett le a másik oldalára a cellatársa nagyobb testvére. – Mi õket védjük – húzta mosolyra a száját.
Daniel a fejét rázta, majd a kezeslábasának ujjából elõhúzott egy csomag cigarettát, a másikból meg egy öngyújtót.
- És cigivel, vagy anélkül nõttetek ilyen nagyra? – kínálta meg a testvérpárt.
- Természetesen cigivel – fogadták el mindketten. – Egyébként min merengtél?
- Hogy hogyan jussak ki minél elõbb – engedett ki egy füstfelhõt a fiú.
- Mennyit kaptál?
- Egy évet.
Erre már hangosan felnevettek egy páran.
- Ember, te elõbb kerülsz ki innen, mint bárki más. A legtöbben minimum egy tízest kaptak. Ne kockáztasd ezt a kis nyaralást egy hülye szökéssel.
- Viszont fárasztó minden nap bunyózni, amikor valami idiótának éppen elmegy az esze.
- Hát, amint mondtam, mi a többiek testi épségét próbáljuk megvédeni – vigyorgott a cellatárs…

CTE 5. 4. hónap 1. nap

Kevesen mondhatják el, hogy egy év börtön nem ártott nekik. Még kevesebben vannak azok, akiknek bármiféle pozitív haszna származott a dologból. Dan nem volt tagja egyik kivételezett csoportnak sem. Igaz, hogy az elsõ két nap után már nem volt különösebb félnivalója, de azért folyton készen állt, hiszen nem mindig lehettek a közelében „barátai”. Látogatói egyáltalán nem voltak, ugyanis nem akart beszélni senkivel. Éppen elég volt az a szégyen, amit õ érzett, amiért itt végezte. A szégyen aztán átadta a helyét a haragnak, amiért õ itt volt, ráadásul olyan dologért, amibe belekényszeríttették. Ez a folyamatos düh megmutatkozott a jellemében is. Bármilyen kihívás érkezett, erõszakkal válaszolt. A börtönben kevesen pallérozták az elméjüket, annál inkább fordultak a testedzés felé. A kreolos kinézetû társaság tagjai sem voltak éppen a barátai, csak velük nem volt annyira rosszban, mint a többiekkel. Aztán, ahogy a jelenléte megszokottá vált, úgy lett õ is visszahúzódóbb, magába forduló.
Az egy év letelte után, anélkül, hogy egy pillanatra is visszanézett volna, kilépett a fegyház kapuján. Összes cucca egy hátizsákban volt a vállán, azonban meglepetésére valaki várt rá a kapuban.
- Daniel Forrestal?
- Ki akarja tudni? – válaszolta barátságtalanul.
- Nyugalom fiam - az ismeretlen hanyagul támaszkodott egy jármû oldalához. – Egy éve várom, hogy kiszabadulj.
- Nem vagyok a fia, öregem…
- Nem vagyok az öreged-
- Miért olyan ismerõs maga nekem – támasztotta a zsákot Dan a lábához – láttam már? – gyújtott rá egy cigarettára.
- Talán kétszer is – vont vállat az idõsebb férfi. – Nemrég bent jártam – mutatott a börtönre – látogatóban. Õ mondta, hogy kiengednek. Egyszer pedig, több, mint egy éve, amikor letartóztattak.
Daniel egy percig zavartan nézett maga elé. Próbálta felidézni azt az éjszakát, amikor elfogták, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy látta az elõtte álló, középkorú férfit.
- Autókázzunk egyet – indítványozta az ismeretlen.
- Rendben – vont vállat gondolatban, amikor beült a férfi mellé – és mit akar tõlem?
- Elhoztam a részed.
- Micsoda?
- Ha nem rendezed azt a kis balhét, akkor a zsaruk minket kaptak volna el. De te elég idõre lefoglaltad õket, ráadásul azt hitték, hogy valakit közülünk tartóztattak le.
- Mennyi?
- Huszonötezer.
Daniel a vastag, barnás borítékot nézte a férfi kezében. Átvette, majd átpörgette az ujjai között a bankjegyköteget.
- Ezért várt egy évet?
- Van egy másik ajánlatom is. Hasznát látnánk az olyan fickóknak, mint te.
- Kösz, de nem érdekel. Most jöttem ki – sóhajtotta a tizenkilenc éves fiú. – Visszatérnék a normális életbe.
Az autó csikorgó kerekekkel állt meg a járda mellett.
- Szerinted mit találsz majd? – kérdezte a férfi. – Munkát? Priuszod van. Lakást? Ki fog megbízni benned? Szerelmet? Mi lett a barátnõddel?
- Tehát az egyetlen választásom, hogy beálljak rablónak – csöpögött a gúny Dan hangjából.
- Állj be addig, amíg elég pénzt nem szerzel, hogy új életet kezdj valahol!
A fiú magába mélyedt. A legszomorúbb az volt, hogy az ismeretlennek igaza lehet. Az emberek hajlamosak bizalmatlanul viselkedni egy börtönbõl frissen szabadult fiatallal. Ha nem kapják megint el, akkor valószínûleg több pénzt kereshet a férfi mellett, mintha erre a huszonötezerre hagyatkozva próbál valamit kezdeni.
- Nem ölök – bökött a férfi orra felé.
- Helyes. Úgyis összekötõnek kellesz. Ahogy odabent hallottam, valaha ûrhajót is akartál vezetni. Az akciók után, te fogod leszállítani az áruinkat.
- Mennyiért?
- Majd a fõnök elmondja – villant a férfi szeme.
- Azt hittem te vagy a fõnök – húzta gúnyos mosolyra a száját a fiú, megvillantva a fogait.
- Nem, én John Borgman vagyok – indította be újból a dzsipet – a fõnök neve Oren Torn. Te meg mondhatod nyugodtan, hogy Wolfnak hívnak, csak ne felejts el vigyorogni hozzá…

[Daniel "Wolf" Forrestal]

CTE 2. hónap 5. nap

A Torn’s Buccaneers mindig aszerint változtatta a nevét, hogy ki volt épp a legerõsebb. Igen vegyes társaság volt, félúton a kalózok és a betörõk között. Mintegy száz ember adta a társaság kemény magját. Kiraboltak hajókat, de dolgoztak a tizenkét kolónia majd mindegyikén. Tulajdonképpen egyetlen szabály volt érvényben, ez pedig a gyilkosságot tiltotta. A hatóságok sokáig bottal üthették a nyomukat, ugyanis arra senki sem számított, hogy a banda egy teherhajón járja az ûrt.

A szállítást pedig régen leselejtezett, civil használatra átalakított, vagy lopott hajókkal végezték. Ezek aztán mindig visszatértek a „Fészekbe” – ahogy egymás között hívták a hatalmas konténerszállítót.
Ha a rablásoktól eltekintett, azt csinálhatta, amit szeretett. Hajóval repült, amikor pedig nem, akkor elektronikai könyvekbõl tanulta azt, amit az iskolában félbehagyott.
A fõtechnikus, jókora meglepetésre, egy ötven év körüli nõ volt. Azonban mindent tudott a hajókról, így Daniel rengeteg idõt töltött vele, a kisebb szállítókat bütykölve, vagy a Fészket toldozva. A nõ kicsit Rosára emlékeztette, és õ volt az egyetlen a hajón, akivel szemben a fiú került mindenféle kötekedést, vagy vitát.
Több, mint két éve volt a bandában, és éppen egy, a Fészekhez hasonló hajót akartak kirabolni. Dan ilyenkor mindig maszkot viselt, hiszen utasszállítók is szerepeltek a kalózok listáján. Kellemetlen lett volna, ha a megtámadott hajó utasa késõbb felismeri a fiút valahol Caprica belvárosában, és segítségért kiált.
Ezúttal a Fészek maga csatlakozott a másik hajóhoz, miközben annak kapitánya már valami jó kis üzletet szimatolt. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A dokkolás után néhány könnygáz gránát, majd kábé harminc fegyveres özönlötte el a Caprican Floatot. A konténerszállító viszonylag kevés emberrel repült, így a támadóknak nem volt nehéz dolguk. Fenyegetõek voltak, de óvakodtak attól, hogy komoly sérülést okozzanak a Floatnak vagy a legénységének. Tudták, hogy ha nagyon durvák, akkor elõbb-utóbb utánuk küldenek valakit a haditengerészettõl, és egy Battlestar ellen semmi esélyük nem lenne.
A gond az újfiúkkal volt. Daniel ekkor már majdnem veteránnak számított, azonban nemrég néhányan csatlakoztak a társasághoz. Erõszakos, buta, nagyhangú, keménygyerekek voltak.
Minden támadásnál akadhatnak problémák. Okoskodó kapitány, esetleg „hõsies” legénység. Ezeket néhány ökölcsapással szokták elintézni, hiszen a legtöbb szállítóhajón nem viseltek fegyvert. A Caprican Floaton sem volt másképp.
Néhányan a legénységet tartották sakkban, míg a többiek elkezdték átpakolni a szállítmányt a Fészekbe. Daniel a pakolókat biztosította, amikor dulakodás hangjai ütötték meg a fülét. A konténerek között rejtõzködött valaki, és egy vascsõvel beverte az egyik új ember orrát.
- Megöllek te rohadék! – a férfi egyik kezével vérzõ orrát, a másikkal a fegyverét fogta.
- Ne bántson, kérem ne bántson!
A pisztoly látványától azonnal elszállt a támadó harci kedve. Dan azonnal odarohant, és lefogta a fegyveres kezet.
- Hagyd! – parancsolta.
- Nézd meg mit csinált? – bökött a fegyver csövével saját orrára a másik.
Daniel két kézzel megfogta a férfi fejét, és a világító testek felé fordította.
- Igen, igen – morogta gúnyosan. – Csak kár, hogy így a színe eltér a képed többi részétõl. De errefelé úgysincsnek csajok – barna szemei fenyegetõen villantak meg a maszkban. – Fejezd be a pakolást!
Másodpercekig néztek farkasszemet, majd az újfiú fordította el a fejét. Daniel megnyugodva lépett el mellette, amikor dörrenés hasított a fülébe. A másik betört orral, füstölgõ fegyverrel állt a mellbelõtt férfi hullája fölött. Aztán több fegyver is eldördült. Nyilván a többiek azt hitték, hogy a legénység mégis fel van fegyverezve. A fiú lehunyta a szemét. Kezdett minden kicsúszni a kezükbõl.
- Idióták! – ordította Borgman. – Mi a fa…? Kobol szerelmére! Na jó, mindenki húzzon vissza a hajóra!
Daniel óvatosan kezdett hátrálni, szemeit nem tudta levenni a hullákról. Kilenc embert öltek meg, egyetlen betört orr miatt. Saját „sebesültjük” kegyetlenül vigyorgott, két barátja között. Õk adták a hátvédet. Daniel kérdõn pillantott Borgmanra, aki csak bólintott. Amint elérték a légzsilipet. Három fegyvercsõ nyomódott a hátvédek tarkójának.
- Ti nem jöttök velünk…

A Cylon támadás elõtt egy héttel

A Caprican Float esete után a Torn’s Buccaneers feloszlatta önmagát, attól való félelmükben, hogy túl sokan erednek majd a nyomukba. Néhányan kis csoportokban maradva próbáltak meg valami másba kezdeni, Daniel egyedül próbálkozott. Végül a Piconon bérelt ki egy kis lakást. Hamarosan szembesült azzal, amit Borgman mondott neki évekkel korábban. Egy börtönviselt egyénnek nehéz az érvényesülés. Végül ahhoz kezdett, amihez a legjobban értett. Vezetett. Jogosítványt szerzett az összes két- vagy többkerekû jármûre, sõt néhány egyszerûbb teherszállítóra is. Mostohaszüleit évek óta nem látta, és egyre kevesebbet gondolt rájuk. Tulajdonképpen sodródott. Volt szerelõ – de kevesellte a pénzt. Volt sofõr – barátságtalan volt az utasokkal. Végül az áruszállításra tért át. Egyedül dolgozott, és ez neki is megfelelt.
A lakásához egy garázs is tartozott, itt bütykölte azokat a jármûveket, amikkel dolgozott. Elmondhatta, hogy elég jó az elektronika terén, élesek az érzékei, jók a reflexei, elég fiatal, hogy bármit kezdjen az életével. Mégsem kezdett semmit, és a napok csak lassan kezdtek egybefolyni a fiatal férfi szeme elõtt…
- Frak! – vágta rá az ajtót a kint ácsorgó Borgmanra.
- És én is örülök neked – támasztotta ki az ajtót a férfi.
- Mi a fenét akarsz?
- Ugyanazt, mint amikor kijöttél a börtönbõl – lépett be a lakásba az idõsebb férfi.
- Aminek az lett a vége, hogy két embert kellett lelõnöm – vetette le magát a lakás egyetlen foteljába Daniel.
John Borgmant nem zavarta, hogy nem kínálták hellyel, egyszerûen összefont kézzel megállt a szoba közepén. Félrebillentett fejjel nézett körbe. Na igen, Daniel nem szokott rá a takarításra.
- Pocsékul nézel ki – jelentette ki a férfi.
- Te viszont nem vagy a barátnõm – gyújtott rá Daniel.
- És ahogy hallom, éppen anyagilag is pocsékul állsz.
- Túl sokat hallasz – kattintotta össze Dan õsrégi öngyújtóját. – Mindenem megvan itt – mutatott körbe.
- Na igen – nevette ki John. – Hallom sofõrködsz…
- Már árut szállítok – majd a kérdõ tekintetre válaszolva hozzátette. – Éppen szabadságon vagyok.
John Borgman sóhajtott egyet, és a konyhában lévõ hûtõhöz sétált. Az néhány sörtõl, és félkész kajától függetlenül teljesen üres volt. Körbenézve látta, hogy legnagyobb számban alkoholos üvegek borítják a lakást. Rosszallóan csóválta meg a fejét, felmarkolt egy dobozt a hûtõbõl, majd hirtelen sarkon pördült, és teljes erõbõl a gyanútlanul üldögélõ Danielhez vágta. A doboz azonban nem érte el a célpontját, és Forrestal igen barátságtalanul nézett vissza.
- Látom azért még maradt benned valami.
- Te most tesztelsz engem? – kérdezte Dan kötekedõ hangnemben, a dobozt még mindig az arca elõtt tartva.
- Eltaláltad. Egy munka, hajórablás. Alkohol és dohány…meg az ékszerek egy széfbõl.
- Mennyiért?
- Hétszázötven…
- Gondolkodom rajta.
- És egy idõre hagyd abba a piálást! Nem fogsz részegen ûrhajót vezetni!
- Jah, persze – kortyolt egy szemtelenül nagyot Daniel.
- Itt elérhetsz – firkantott néhány számot egy papírra Borgman, majd köszönés nélkül kilépett a lakásból.
Daniel Forrestal percekig állt a papírral az egyik, a sörrel a másik kezében. Véreres szemei mögött egymást kergették a gondolatok. Hirtelen összegyûrte a sörös dobozt.
- Frak! – vágta a sarokba a meggyötört fémdarabot…

A CTE utolsó nap

- A célpontunk tehát egy utasszállító, a Bolygórózsa. Kerülni fogjuk az érintkezést az utasokkal, minket csak a rakomány, és az utazás alatt, a hajó széfjében õrzött értékek érdekelnek. A rakományt Wolf fogja elvinni, az egyik civil Raptorral, aztán visszajön értünk. Aztán lelépünk, osztozunk, és mindenki mehet, amerre akar. Van kérdés? Remek.
Az emberek szétszéledtek, hogy a dolguk után nézzenek; egy utolsó ellenõrzés, lélekben felkészülés, bármi. Daniel Borgman mellé oldalgott.
- Igen? – nézett fel a férfi a szemébe.
- Semmi, csak – vont vállat az – kösz, hogy bevettél.
Borgman végignézett fiatalabb társán. Eléggé összekapta magát az elmúlt napokban. Szemébe visszatért az a csillogás, ami ott volt már a Torn’s Buccaneers idején is. A közelgõ izgalom okozta adrenalin szinte hallhatóan áramlott az ereiben. De a legfontosabb, hogy nem takarta tompa, alkoholos köd a tekintetét.
- Nem tesz semmit – csapott Dan vállára – még jó is, hogy itt vagy. Megbízhatóbb vagy, mint a többiek. Ezért is merem rád bízni a szállítmányt. Apropó, tudod, hogy mihez kezdesz majd?
- Ötleteim vannak – gyújtott rá egy cigire Daniel. – Talán végre megkeresem a mostohaszüleimet. Talán végre kezdek egy új életet – halványan elmosolyodott. – Úgy értem egy igazi életet, és nem csak azt, hogy elvagyok, egyik napról, a másikra.
- Tudod, hogy sohasem beszéltél még így? – vigyorgott Borgman. – Csak nem kezdesz felnõni?
- Talán igen – fújt ki egy füstfelhõt – de ez még kicsit odébb van.
- Na igen. Mindenesetre, én is másba akarok kezdeni. Szóval, gondold meg, még az is lehet, hogy tudok neked munkát adni.
A két férfi megszorította egymás kezét…

- Bolygórózsa, itt a Miner – Borgman hangja akadozva recsegett az utasszállító kapitányi hídján. – Tylium szivárgással küzdünk, segítséget kérünk!
- Miner, itt a Bolygórózsa – válaszolt az idõsödõ kapitány. – Sajnos nincsen tartalék alkatrészeink a hajójukhoz…
- Arra nem is lesz szükségünk, már dolgozunk a javításon. Csak idõigényes, és ide vagyunk kötve. A kiömlõ üzemanyag túlnyomást, és zárlatot okozott, ami miatt eltört néhány hûtõvezeték. Mindössze némi élelmiszert kérnénk, amivel kihúzzuk a következõ kolóniáig, mert már feléltük a tartalékainkat…
A kapitány az elsõ tisztre nézett, aki szimplán vállat vont. Egy hajó segítséget kért, nem hagyhatták õket cserben, hiszen az törvénysértés is lenne, és akkor még el kell számolniuk a saját lelkiismeretükkel. A hajó ugyan jókora értéket szállított, de abból csak nem lesz baj, ha néhány láda ételt átadnak a bajba jutottaknak.
- Rendben Miner…
- Köszönjük, nagyon köszönjük – hálálkodta magát könnyesre Borgman. – Átküldök egy kis hajót, és diszkrétek leszünk, nem fogjuk zavarni az utasaikat, és még egyszer kö…
- Rendben, rendben, csak siessenek – vágta el a beszélgetés fonalát a Rózsa kapitánya.
Borgman gyorsan meggyõzõdött arról, hogy a kapcsolat valóban megszakadt, és jelzett Danieléknek. Az apró, civil használatra átalakított hajó elhagyta a Fészek/Miner hangárját, és megközelítette az utasszállítót.

Bár Daniel vezette a hajót, a kis csapat vezetésével egy másik férfi volt megbízva. Dan maszkot húzott a fejére, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy remek személyleírás készüljön róla.
Mikor átléptek a másik hajóba, az élelmiszeres ládák elõkészítve várták õket. A kirakott dobozok mögött pedig ott sorakozott a zsákmány kevésbé értékes része. Különbözõ alkoholok, finom, drága szivarok Capricáról. A behatolókat vezetõ férfi kezet rázott a Bolygórózsa tisztjével, aki gyanakodva nézte a maszkban kilépõ Danielt.
- Miért visel…?
- Maszkot? Éppen a hûtõvezetéken dolgozott, amikor az eltört – jobb kezével fröccsenést imitált a tiszt felé. – El tudja képzelni nem? Viszont minden kézre szükségünk van, úgyhogy a felcserünk telenyomta fájdalomcsillapítókkal, és stimekkel, így ládahordásra még jó.
- Értem – húzta el a száját a tiszt. – Sajnálatos. Szerencsétlen.
- Hát nem szép látvány az biztos – vont vállat a másik – de az ûr veszélyes hely.
Miközben a behatoló csoport vezetõje próbálta szóval tartani a rájuk felügyelõ tisztet, megindult az átrakodás. A tiszt óvatlanul hátat fordított a munkának, így nem láthatta, hogy az élelmiszeres ládák helyett a luxuscikkek kerülnek Raptorba. Egy idõ után azonban ezt nem lehetett folytatni, és lebuktak.
- Hé maga – fordult feléjük a Bolygórózsa embere – csak élelmiszerrõl volt szó.
Mielõtt fellármázhatta volna az egész hajót, Daniel ökle az állán csattant. A férfi egyetlen hang nélkül omlott össze, és Dan már Borgmant hívta.
- Eddig tartott a meglepetés – jelentette – bármikor lebukhatunk.
- Rendben, gyere vissza – jött a válasz – kipakolunk, és elhozod a többieket! Gyorsan!
- Rendben, Wolf kilép! Hallottad? – fordult a kis csapat vezetõjéhez.
- Aha. Szerintem húsz perc alatt készen leszünk. Ha több idõ, akkor baj történt.
- Sietni fogok!
Daniel visszaült a megpakolt Raptorba, és nekikészült, hogy elhagyja a Bolygórózsát. Szép nyugodtan manõverezett, semmi kedve nem volt bármelyik hajóra felkenõdni. Mivel csak rövid ideig volt az ûrben, szkafandert sem vitt magával. Éppen visszadokkolt volna a Minerre, amikor a fedélzeti radar vad csipogásba kezdett. A rádió azonnal megélénkült.
- Újabb bejövõ jelek – hallotta a Minerrõl. – Ketten.
- Várj még Wolf – hangzott Borgman higgadt utasítása. – Azonosítást!
- Nem tudunk vele mit kezdeni – a hang már-már kétségbeesettnek tûnt. – Ismeretlen típusok.
- Akkor hívjuk õket…
- Én meg nézem közelebbrõl – fordította gépét Dan az újonnan érkezõk felé.
- Csak óvat…!
- Rakéták, a szentségit rakéták!
A kétségbeesett üvöltés igazát Daniel is megerõsíthette. A távolból két apró pont indult, amik aztán villámgyorsan falták a távolságot, egészen a Minerig. A férfi dermedten nézte, ahogy a két robbanófej a hajóba csapódik, valahol a tudata szélén érezte csak a kétségbeesett ordításokat, amik aztán eltûntek egy születõ tûzgömbben. Ez az egyre táguló tûzgolyó rázta fel, villámgyorsan fordítva meg a hajót, hogy a Bolygórózsa közelében leljen menedéket. Az utasszállító továbbra is ott függött az ûrben, mintha nem érdekelné a másik hajó pusztulása. Bár Danielt nem értette a másik „közönyösségét”, automatikusan arra vette az irányt, valahogy nagyobb biztonságban érezve magát az árnyékában. Tévedett. Két újabb rakéta indult meg az ismeretlen támadók irányából, és a mozdulatlan hajóba csapódtak. El sem véthették. A raptor a Bolygórózsa hasa alatt járt, amikor az hirtelen felrobbant. Valami eltalálhatta az apró gépet is, mert iszonyatos lökés érkezett, és Daniel, aki szokásához híven nem kötötte be magát, lefejelte a kezelõpultot...
Az ütés nem volt olyan erõs, hogy hosszú idõre kiüsse. Körülötte mindenütt roncsdarabok repkedtek, a raptor pedig egy burkolatdarabbal együtt forgott. A támadók közben egész közel értek, de úgy tûnt, hogy egy felületes vizsgálódásnál többre nem méltatják a munkájukat. Dan döbbenten nézte a keskeny, félelmetes pengét mintázó gépet, a félelmetes pilótafülkével, és az azon futó furcsa, vörös fénnyel.
- Ez nem lehet… - suttogta maga elé – mik ezek?
A döbbent mormogás éppen csak elhalt, amikor a két ellenséges vadász egy-egy villanás kíséretében eltûnt. Daniel még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét. Aztán körülnézett, mindenhol csak roncsdarabok, ahogy a Bolygórózsa és a Miner alkatrészei közösen végezték végtelen vándorútjukat. Egyik mûszer sem érzékelt semmilyen életjelet. Egyedül volt egy rakomány dohányárun, és némi italon üldögélve. Az átalakított raptorból pedig kiszedték az FTL hajtómûvet, hogy több rakomány férjen bele. Nem mintha Dan valaha végzett volna ilyesféle számításokat, bár most talán vakon is megpróbálkozott volna egy ugrással. A legközelebb pedig a Picon kolónia volt. FTL nélkül, a normál térben utazva kicsi a valószínûsége, hogy megéri a megérkezést, de ezen a helyen sem maradhatott. Óvatosan kimanõverezett a Bolygórózsa darabja alól, majd a lehetõ legnagyobb sebességgel a Picon felé vette az irányt…

[Daniel "Wolf" Forrestal]

Megjelenés:
Magasság: 190 cm
Súly: 90 kg
Bõrszín: fehér
Szemszín: barna
Hajszín: sötétbarna
Tetoválás

Az átlagosnál magasabb, nyúlánk férfi. A rendszeres mozgásnak, és a kemény életnek köszönhetõen izmai nem nagyok, hanem szálkásak. Remek reflexei vannak, ennek köszönheti, hogy még él. Beceneve után csináltatta a tetoválást, ami a jobb vállán van, és egy hold elõtt üvöltõ, stilizált farkast ábrázol. A kép majdnem a könyökéig nyúlik le, de a farkas fejét már egy póló is eltakarja. Megnyerõ lenne, ha nem viselné a gunyoros, idõnként megvetõ arcát. Egy kiskori verekedésben néhány (a metszõfogak melletti) foga eltört. Ezeket nem megcsináltatta, hanem lecsiszoltatta. Emiatt, ha szélesen vigyorog, kifejezetten veszélyes benyomást kelt. Miután erre rájött, fel is használja a mosolyt. Jókedvében ügyel arra, hogy ne „villogtassa” a fogait

Személyiség:

A kedvezõ megjelenést elrontja a rossz viselkedés. A kalózok között annyira hozzászokott a pózoláshoz, hogy szinte az élete részévé vált. Három dolog mozgatja: harag, adrenalin, bizonyítási vágy. Haragjának elsõdleges célpontjai természetesen a cylonok lettek, mivel elpusztítottak mindent, amit ismert, és elütötték egy "jó üzlettõl". Adrenalin függõ, amint kiismerte a környezetét, szinte bármilyen balhéban benne van. Ez különösen igaz akkor, amikor unatkozik. Ugyanakkor, ha a terv úgy kívánja, türelmes is tud lenni, igaz nem sokáig. A bizonyítási vágy már kis korától benne volt. Nem érdeklik az élet humán részei (lásd irodalom, történelem), sokkal inkább fizikális lény. Szívesen tanul másoktól, azonban ha úgy érzi, túlszárnyalta „mesterét”, hajlamos lekezelõvé válni.
Aki azonban túlteszi magát a férfi rossz magatartásán, az igaz barátra lelhet. Barátokra pedig neki is szüksége van, bár elõbb harapná le a saját nyelvét, minthogy ezt hangosan ki is mondja. Nagylelkû azokkal, akiket mégis elfogad társainak, másokkal szemben viszont önzõ, zsugori tud lenni. Barátaitól elviseli a csipkelõdést, azonban felveszi a kesztyût, ha más próbál tréfálkozni vele. Játékok közben nem érdekli, gyõz -e vagy veszít, kivéve, ha ezt ellenfele nem „jól” tálalja.

Hobbi:
- testmozgás (sportok, súlyemelés)
- szerencsejátékok
- mûszaki szerelés
- zenehallgatás

Káros szenvedélyek:
- cigaretta, ital

Célok:
- túlélni

//amennyiben minden a helyén van és elfogadható, a fenti képet kérném avatárnak//

[Ares]

Üdvözöllek az oldalon!

Szeretnék gratulálni a szépen kidolgozott olvasmányos elõtörténetért! A karaktert természetesen elfogadom. A kért avatárt nemsokára feltöltöm és beállítom. Jó játékot!

Kobol Urai legyenek veled!


Üdvözlettel:
Ares
A Háború Istene